Ady Endre levele Kollányi Boldizsárnak

Párizs, 1910. márc.15.

Kedves jó Boldizsárom, semmit se tudok írni. Tanácsaid régi rémálmaim. Félek, hogy halálom előtt meghalok. De nem védekezhetek. Iszom, sok altatóport szedek, pénzt szórok, mikor van. Ez az életem. Semmi, ostobaság. Nemigen van kilátás javulásra. Tudom én, hogy mit kellene csinálnom, de életem kényszerű konklúziója, a nem-lehet-másként, ellentmond. Semmit se csinálok, ami komoly, okos, jó, szép vagy bolond. Ellenben passzíve, tehetetlenül most kell elviselnem az ütéseket, melyeket valamikor fénykoromban érdemeltem ki egytől-mástól. Szeretnék Párisból menekülni, s nem tudom, hova s mikor lehet. Nagyon megindított, amit Adélról s a magad életéről írsz. De legalább te nem vagy uszított kutya, mint én. Ez borzasztó: tudom, hogy most kellene írni legtöbbet, legjobban, legmásképpen, és – nem tudok, írj a régi címre (92 Rue de Lévis). És áldjon meg az Isten. Ölel tieiddel

Ady