Arra a szomorú felismerésre jutok, hogy életre szóló, helyrehozhatatlan károsodást szenvedtem, ugyanis összetört a szívem.

Meggyöngültem. Csekély mértékű, mégis lényeges fogyatkozás ez. Érzékenyen érint ez a seb, amely lelkembe mar, soha nem gyógyul be tökéletesen, többé nem leszek olyan, mint azelőtt. Meggyőződésem, hogy örömképességem végérvényesen sérült. A „boldogság” helyett az „öröm” szót használom, mert valami egészen alapvetőt értek ezen – azt az érzést, hogy az élet alapvetően jóra irányul, hogy a gyermekkoromban elveszített, nagyszerű kapcsolat a bizalom új formájában, egy szeretett társsal visszanyerhető. Erre az összhangra, vonzódásra, a lélek titkos nyelvének közösségére gondolok.
A szívemet ért csapás igazi szerencsétlenség, teljesen vigasztalhatatlan vagyok. Mert ugye, megismertem az én szívszerelmemet, egy ideig együtt voltunk, de azután elváltak útjaink. Nem hiszem, hogy valaha is túlteszem magam rajta, felépülök és továbblépek.