Nietzsche
A hatalom akarása

A megbánás ellen. Nem szeretem ezt a saját tetteinkkel szembeni gyávaságot; önmagát ne hagyja cserben az ember a váratlanul érkező szégyen és zavarodottság rohamában sem.  Inkább rendkívüli büszkeségnek van itt helye. Végül is, mit segít? Ha megbánjuk is, ezzel a tettünket még nem tettük meg nem történtté; és akkor sem, ha „megbocsátják” vagy „vezekeltünk” érte. Teológusnak kellene lennünk ahhoz, hogy higgyünk egy olyan hatalomban, amely semmissé teszi a bűnt: mi, immorálisak inkább arra hajlunk, hogy ne higgyünk a „bűnben”. Ehelyett inkább azt valljuk, hogy minden cselekedet gyökerében azonos az értékével, és azok a cselekedetek, amelyek ellenünk hatnak, ökonomikusan szemlélve szintén nagyon hasznosak és általánosan kívánatos cselekedetek lehetnek. – Egyedi esetekben lehet, hogy ezt vagy azt a cselekedetet elengedtük volna – de hát a körülmények nekik kedveztek. Ha a körülmények a kezünkre jártak volna, ugyan melyikünk nem ment volna végig bűncselekmények egész skáláján?…

ART: David Normal

Ezért sohasem mondhatjuk: „ezt és ezt nem lett volna szabad megtenned”, hanem mindig csak a következőt mondhatjuk: „milyen furcsa, hogy én még nem tettem meg ezt vagy százszor!” Végső soron a legkevesebb cselekedet tipikus, és kizárólagosan jellemző arra, aki tette; és ha meggondoljuk, milyen kevés személyiség van a legtöbb emberben, akkor beláthatjuk, hogy egyetlen tett csak nagyon ritkán jellemző egy emberre. A körülmények által kiváltott cselekedetek szinte epidermálisak (kb. felületiek – a szerk.), reflexszernek, egyetlen egyszerű inger váltja ki őket: mielőtt még létünk mélységét érintették volna, mielőtt még kérdésessé váltak volna. Egy dühroham, egy mozdulat, egy késszúrás.· hol van itt a személyiség? – A tett sokszor pillanatnyi lemerevedést hoz magával, megfosztva minket szabadságunktól: ekképp a tettesek gyakorta szinte sokkhatás alatt állnak szemben tettük emlékével, önmagukat a tett afféle alkatrészének érezve csupán. Ε szellemi zavarnak, a hipnotikus állapot e formájának mindenáron ellen kell állni: egyetlenegy tett, lett légyen az bármi, összehasonlítva mindazzal, amit az illető véghezvitt, a nullával egyenlő és levonható a számlából anélkül, hogy annak végösszege megváltozna. A társadalomnak az az oly olcsó érdeke, hogy egész egzisztenciánkat egyetlen irányból bontakoztassa ki, hogy egyetlen cselekedetet vegyen figyelembe, mintha értelme csak abban rejlene – nem volna szabad, hogy magát a cselekvőt megfertőzze: pedig sajnos majdnem minden esetben ez történik. Ez abból a tényből származik, hogy minden szokatlan következménnyel járó tettet szellemi zavarodottság követ, akár rosszak, akár jók e következmények. Vessünk csak egy pillantást a szeretőre, aki ígéretet kapott vagy egy költőre, akit egy egész színház tapsol meg: ami a torpor intellectualist illeti, semmiben sem különböznek ők attól az anarchistától, akinél rajtaütésszerűén házkutatást tartanak.
Léteznek hozzánk méltatlan cselekedetek: ezeket tipikusként fogva föl, értéktelenebb embernek állítanának be minket. Itt csak azt a hibát kell elkerülnünk, hogy tipikusnak tekintsük őket. Vannak ezekkel ellenkező cselekedetek is, amelyekre mi nem vagyunk méltók: a boldogság és egészség különleges bőségéből született kivételek, legszertelenebb túláradó elragadtatásunk, amikor az érzést magasba korbácsolja valami vihar, valamely esemény: az ilyen cselekedetek és „művek” sem tipikusak.

A művész sohasem mérhető műve mértékével.

ART: Loner Wolf