Hogy megtaláljuk azt a mélyebb értelmet, amely az élet folytatását megkönnyíti, ha az élet több akar lenni, mint belenyugvás és fájdalmas visszatekintés

Carl Gustav Jung
Bevezetés a tudattalan pszichológiájába

 

Meg kell különböztetnünk a személyes tudattalant és egy személytelen vagy személy fölötti tudattalant. Az utóbbit kollektív tudattalannak is nevezzük, mivel ez független az egyéntől, és teljesen általános, tartalmát mindenütt megtalálhatjuk, ami a személyes tartalmak esetében természetesen nincs így.

A személyes tudattalan veszendőbe ment emlékeket, elnyomott (szándékosan elfelejtett) kínos képzeteket, ún. küszöb alatti (szubliminális) tapasztalatokat, azaz érzékpercepciókat tartalmaz, amelyek nem voltak elég erősek ahhoz, hogy elérjék a tudatot, és végül tudatosságra még éretlen tartalmakat, melyek az álomban különböző formákban fellépő “árnyék” figurájának felelnek meg.

ART: Felipe Posada

Az ősi képek az emberiség legrégibb és legáltalánosabb képzetformái. E képek egyszersmind érzések és gondolatok, szinte saját önálló életük van, mint a rész-lelkeknek, amelyeket a tudattalanon mint ismereti forráson alapuló filozófiai vagy gnosztikus rendszerekben figyelhetünk meg. Pál apostol képzetei angyalokról, arkangyalokról, a gnosztikusok archonjai, Dionüsziosz Areopagita mennyei hierarchiája stb. mind az archetípusok relatív önállóságán nyugszik. Ezzel megtaláltuk a libidó tárgyát is, amelyet választ, miután kiszabadult az infantilis indulatátvitel formájából. Lejtési irányát követve a tudattalan mélységeit keresi fel, és életre hívja mindazt, ami e rétegben szunnyadt. Ekkor felfedezi a libidó azt a rejtett kincset, amelyből az emberiség örökösen merített, amelyből isteneit, démonait kiemelte, és meg­alkotta mindazt a hatalmas ideát, amelyek nélkül az ember nem lenne méltó e névre.

ART: Felipe Posada

Vegyük példának az egyik legnagyobb gondolatot, amely a XIX. században fogantatott: az energia megmaradásának elvét. Az elv szülőatyja Robert Mayer volt. Mayer orvos volt, nem pedig fizikus vagy természetfilozófus, akiknek az érdeklődési köréhez pedig egy ilyen idea megalkotása közelebb állt volna. Igen fontos azonban tudnunk, hogy Mayer nem alkotta a szó igazi értelmében ezt az ideát. Nem addigi képzetek vagy tudományos hipotézisek össze­tételéből keletkezett, hanem úgy sarjadt ki alkotójában, mint egy virág. Mayer így írt erről Griesingernek (1844):

“Nem íróasztal mellett agyaltam ki ezt az elméletet.” (Ezután beszámol bizonyos fiziológiai megfigyelésekről, amelyeket 1840-41 folyamán mint hajóorvos tett.) Így folytatja: “Ha fiziológiai kérdésekkel akarunk tisztába jönni, akkor a fizikai folyamatok ismerete elengedhetetlen; feltéve, hogy nem vonzóbb valakinek a kérdés metafizikai oldalát vizsgálni, ami engem végtelenül undorít. Ennek megfelelően a fizika mellett maradtam, s olyan előszeretettel ragaszkodtam tárgyamhoz, hogy a távoli világrész, amelyen átutaztam, a legkevésbé sem érdekelt (lehet, hogy ezért sokan kinevetnek), hanem legszívesebben a fedélzeten maradtam, mivel ott szünet nélkül dolgozhattam. A hajón bizonyos órákban olyan inspirációt éreztem, amelyhez foghatót sem azelőtt, sem azóta nem ismertem. A surabajai partokon egy-egy ötlet villámlott az agyamon át, amelyeket serényen követtem, és azok új meg új tárgyhoz vezettek. Az az idő elmúlt, de az akkor felmerült gondolatok nyugodt bírálata megtanított arra, hogy mindez olyan igazság, amelyet nemcsak szubjektíve érzek, hanem objektíve bizonyítani is lehet, de hogy ezt egy, a fizikában oly kevéssé járatos ember, mint én, megteheti-e, nem tudom.”

ART: Felipe Posada

Helm Energetiká-jában annak a nézetének ad hangot, hogy “Robert Mayer új gondolata nem lassanként keletkezett, a hagyományos erőfogalmak mélyebb átgondolásából, hanem azok közé az intuitíve megragadott gondolatok közé tartozik, amelyek más szellemi területről származva hatalmukba kerítik az elmét, és arra kényszerítik, hogy a hagyományos fogalmat ezeknek megfelelően átalakítsa”.

Honnan származott ez az új gondolat, amely ilyen elemi erővel nyomult a tudatba? És honnan volt annyi ereje, hogy a tudatot teljesen hatalmába kerítve, még az első trópusi utazás sokrétű benyomásaitól is teljesen eltéríthette?

Ezekre a kérdésekre nem könnyű válaszolni. Ha viszont elméletünket erre az esetre alkalmazzuk, a magyarázat így fog hangzani: Az energia és megmaradásának elve ősi kép kell, hogy legyen, amely addig a kollektív tudattalanban szunnyadt. Akkor viszont be kell bizonyítanunk, hogy egy ilyen ősi kép valóban előfordult a szellemtörténetben, és hatott is évszázadokon keresztül. A bizonyítékot erre nagyobb nehézség nélkül megtaláljuk: a Föld legkülönbözőbb részein élő primitív vallások mind ezen a képzeten alapulnak. Ezek az úgynevezett dinamisztikus vallások (dinamizmus jelentése: olyan benső, lélektani folyamat mely során az egyén, a saját aktív közreműködése és egy külső segítség, behatás együttes hatása révén egy meghatározott célhoz közelebb, új, magasabb fejlettségi fokra jut. – a szerk.), amelyeknek egyetlen és lényegbevágó gondolata egy olyan általánosan elterjedt mágikus erő létezése, amely mindennek a központja. Taylor, az ismert angol kutató, valamint Frazer ezt félreértve animizmusnak nevezte. Valójában a primitív népek az erőfogalmon nem lelket vagy szellemeket értenek, hanem olyasmit, amit Lovejoy amerikai kutató találóan “primitive energetics”-nek nevezett. Ez a fogalom megfelel a lélek, szellem, isten, egészség, testi erő, termékenység, varázserő, befolyás, hatalom, tekintély, gyógyszer képzetének, éppúgy, mint ahogy bizonyos kedélyállapotoknak, amelyeket az affektusok kiváltása jellemez.

ART: Felipe Posada

Bizonyos polinéziai törzseknél a “mulungu” (ez a primitív energiafoga­lom) szellemet, lelket, démoni lényt, varázserőt, tekintélyt jelent; és ha valami bámulatos dolog történik, az emberek “mulungu”-t kiáltanak. Ez az erőfogalom a primitívek istenfogalmának első megfogalmazása is. A történelem folyamán ez a kép új meg új formát öltött. Az Ószövetségben a mágikus erő az égő csipkebokorban és Mózes arcán világol; az evangéliumokban a lángnyelv, melynek formájában a Szentlélek száll alá az égből. Ez Hérakleitosz világenergiája, “az örökké élő tűz”; a perzsáknál ez a “haoma” vagy az isteni kegyelem tűzfénye; a sztoikusoknál ez az őshő, a sorserő. A középkori legendákban aura, dicsfény gyanánt jelenik meg a szentek feje körül, és ez a láng lobog a kunyhó felett, melynek mélyén a szent eksztázisban hever. A szentek arcán ennek az erőnek a fénye, ennek a fénynek az ereje látszik. A régiek felfogása szerint ez az erő maga a lélek: halhatatlanságának eszméjében rejlik megmaradásának az elve, s a buddhista és primitív nézet a metempszichózisról (lélekvándorlás) az állandó megmaradás melletti határtalan változó­képességét fejezi ki.

(…)

Hérakleitosz, aki valóban nagy bölcs volt, már felfedezte minden pszichológiai törvény közül a legcsodálatosabbat: az ellentétek szabályozó funkcióját. Ő ezt enantiodromiának nevezte, azaz az ellentétek váltakozásának, “amit úgy értelmezett, hogy egyszer minden átlendül az ellentétébe”.

ART: Felipe Posada

Így a kultúra racionális beállítottsága szükségsze­rűen ellentétébe, azaz a kultúra irracionális elpusztításába torkollik. Nem azonosíthatjuk magunkat értelmünkkel; az ember nem pusztán értelmes lény, nem tud csak az lenni, és nem is lesz soha csak az. Ezt minden kultúrbonc jegyezze meg jól magának. Lényünk irracionális oldalát nem tudjuk körtani, de nem is szabadna megtennünk. Az istenek halhatatlanok, de nem is szabad meghalniok. Az előbb azt mondtam: úgy látszik, az emberi lélekben mindig van valami felsőbbrendű hatalomféle, s ha ez nem az isteneszme, bizony a has lesz azzá – Pál apostol kifejezésével élve. Ezzel azt a tényt akarom kifejezni, hogy a pszichikai energiák legnagyobb részét mindig egy ösztön- vagy képzetkomplexus egyesíti magában, s ezen keresztül az ént leigázza. Rendszerint ez az energiafókusz annyira magához vonzza az ént, hogy az már azonosítja is magát vele, és azt hiszi, hogy nem is kíván vagy igényel mást. Ez azonban kóros állapotot, monomániát, megszállottságot eredményez, nagyfokú egyoldalúsá­got, amely a lelki egyensúlyt a legkomolyabban veszélyezteti. Kétségtelen, hogy az ilyen egyoldalúságra való képesség sok siker titka, amiért is a civilizáció minden erejével arra törekszik, hogy ilyen egyoldalú lényeket neveljen. A szenvedély, vagyis a felgyülemlő energia, amely az ilyen monomániákban rejlik, ugyanaz, mint amit az ókoriak “istennek” neveztek; ez él még a mai köznyelvben. Vajon nem mondjuk-e, hogy “ez vagy amaz az istene”? Még azt hisszük, hogy mi akarunk, és magunk választottunk, és nem vesszük észre, hogy már megszállottak vagyunk, hogy érdekünk az úr, aki minden hatalmat magához ragadott. Az érdek így holmi istenfélévé lesz, amely, ha sokan elismerik, “egyházat” alkot, és a hívők serege rajzik körülötte. Ezt szervezetnek nevezzük. Erre következik a bomlasztó visszahatás, amely az ördöggel akarja elűzetni Belzebubot. Ha egy mozgalom kétségtelen hatalomhoz jutott, az enantiodromia közvetlenül fenyeget. Ez azonban nem hozza magával a probléma kívánt megoldását, mivel dezorganizációjában éppolyan vak, mint az előző szervezet volt.

Az enantiodromia kérlelhetetlen törvényét csak az kerülheti el, aki különbséget tud tenni önmaga és tudattalanja között, de nem úgy, hogy elnyomja azt – mert akkor hátulról fogja megragadni -, hanem azáltal, hogy mint önmagától különbözővel néz szembe vele.

ART: Felipe Posada

Ezzel az előbb ábrázolt Szkülla és Kharübdisz-probléma megoldását előkészítettük. A páciensnek meg kell tanulnia különbséget tenni az én és a nem-én, azaz a kollektív psziché között. Így találja meg azt az anyagot, amellyel meg kell birkóznia. Eddig meg nem felelő, beteges formákban heverő energiái most igazi területükre leltek. Az én és a nem-én különválasztásának feladata, hogy az embert én-funkcióiban biztosan talpra állítsa, vagyis lehetővé tegye számára, hogy én-funkciójában az ember biztos lábon álljon, vagyis így az emberi társadalomnak minden szempontból életképes tagjává legyen. Ha bármit is elhanyagol ebben az irányban, az a tudattalanba süllyed, és annak hatalmát erősíti, úgyhogy hamarosan az fenyegetheti, hogy a tudattalan elnyeli. Ez azonban súlyos büntetést von maga után. Mint az ókori Szünésziosz megjegyzi, az “átszellemült lélek” (pneumatiké psyché) istenné, démonná lesz, és ebben az állapotában szenvedi el az istenek büntetését: Zagreus szétszaggattatását, amelyet Nietzsche is átélt elmebaja kezdetén. Az enantiodromia azonos az ellentétpárokba való hasadással, amelyek az Istent és így az istenné vált embert jellemzik, aki az istenekhez való hasonlatosságot éppen istenei legyőzésével érte el.


ART: Felipe Posada

Amikor a kollektív tudattalanról beszélünk, olyan szférában vagy problémafokon mozgunk, amely az ifjúság vagy sokáig infantilis állapotban maradt személyek gyakorlati analízisénél egyelőre számba sem jöhet. Akiknek még le kell győzniük az apa- és anyaimágót, akiknek meg kell hódítaniuk az életnek azt a darabját, mely minden átlagember természetes birtoka, azok számára jobb nem is említeni a kollektív tudattalant és az ellentétproblémát. Aki azonban a szülőkkel kapcsolatos indulatátviteleit és ifjúkori illúzióit leküzdötte, vagy az ezeken való felülemelkedésre legalább érett, annak beszélnünk kell az ellentétproblémáról és a kollektív tudattalanról. E ponton már túljutottunk Freud és Adler redukciós módszerének hatáskörén; többé már nem érdekel bennünket az a kérdés, hogy miként tehetnénk hatástalanná mindazt, ami egy embert hivatása gyakorlásában, házasságában vagy az élet valamilyen formájú kiterjesztésében megakadályozza, hanem az a feladatunk, hogy megtaláljuk azt a mélyebb értelmet, amely az élet folytatását megkönnyíti, ha az élet több akar lenni, mint belenyugvás és fájdalmas visszatekintés.


ART: Felipe Posada

Az embernek kétféle célja van: az első a természetes cél, az utódnemzés és a fajvédelemhez tartozó összes többi tevékenység, amelyek közé tartozik a kenyérkereset s a társadalmi helyzet is. Ha ez a fázis lefutott, kezdődik a második: a kulturális cél. Az első elérésében segít bennünket a természet és a nevelés; a másodikhoz szinte semmi sem segít. Sőt éppenséggel hamis becsvágy uralkodik az emberekben, amely azt diktálja nekik, hogy az öregnek is olyannak kell lennie, mint a fiatalnak, vagy legalábbis úgy kell tennie, bár legbensejében ebben már régen nem hisz. Ezért oly végtelenül nehéz és keserű sokak számára a természetes fázisból a kulturálisba való átmenet; görcsösen ragaszkodnak ifjúkoruk illúzióihoz, vagy gyermekeikhez, hogy ily módon az ifjúságnak legalább egy részét megmenthessék. Ez világosan látszik azoknál az anyáknál, akik életük egyetlen célját gyermekeikben látják, s úgy érzik, hogy a feneketlen semmibe hullanak, ha le kell mondaniuk gyermekeikről. Nem csoda ezek után, hogy sok súlyos neurózis kezdődik az élet alkonyán. Ez szinte második pubertás, vagy Sturm und Drang-periódus, amelyet gyakran kísér a szenvedély minden vihara (“veszélyes életkor”). E kor problémáit nem oldhatjuk meg a régi receptek szerint: az óramutatót nem lehet visszafelé forgatni. Amit az ifjúságnak a külvilágban kellett megtalálnia, és meg is talált, azt az öregedő embernek önmagában kell keresnie. Ez olyan probléma, amely az orvosnak sok fejtörést okoz.

ART: Felipe Posada

(…)

Ha az ember egy látszólag legyőzhetetlen akadály elé kerül, meghátrál, szakkifejezéssel élve: regrediál. Visszakapcsol azokra az időkre, amikor hasonló helyzetben volt, és megpróbálja az akkor sikeres eszközöket újra alkalmazni. De az ifjúság hasznos eszközei az öregkorban semmit nem érnek. Segített-e azon a bizonyos amerikai üzletemberen, hogy visszatért korábbi munkájához? Nem segített semmit. Ezért a regresszió továbbmegy a gyermekkorba (ezért lesz gyerekes sok öreg neurotikus), és végül pedig egészen a gyermekség előtti korba. Első hallásra ez igen kalandos állításnak látszik; a valóságban azonban ez nemcsak logikus, hanem nagyon is lehetséges.

Fentebb rámutattunk arra a tényre, hogy a tudattalannak két rétege van: a személyes és a kollektív tudattalan. A személyes réteg a legrégibb infantilis emlékekkel véget ér; a kollektív tudattalan azonban a preinfantilis kort is magában foglalja, azaz az ősök életének maradvá­nyait.

ART: Felipe Posada

Míg a személyes tudattalan emlékképei bizonyos fokig feltöltöttek, hiszen átélt képek, a kollektív tudattalan archetípusai feltöltetlenek, mivel személyesen át nem élt formák. Ha a pszichikus energia regressziója még a preinfantilis koron is túlhaladva betör az ősök életének hagyatékába, akkor mitológiai képek, archetípusok élednek fel. Eddig nem is sejtett belső világ tárul fel előttünk, és olyan tartalmak jelennek meg, amelyek esetleg a legélesebb ellentétet alkotják eddigi felfogásunkkal. E képek annyira intenzívek, hogy révükön természe­tes­nek látszik, ha tanult emberek milliói teozófiával és antropozófiával foglalkoznak.

ART: Felipe Posada

Ennek egyszerű oka az, hogy ezek a modern gnosztikus rendszerek megfelelnek e belső, néma élmények kifejezés utáni vágyának, jobban, mint a meglévő keresztény vallásformák közül bár­melyik, közülük a katolicizmust sem véve ki teljesen. Az utóbbi ugyan a protestantizmus­nál összehasonlíthatatlanul átfogóbb módon fejezi ki a szóban forgó tényeket, dogmatikus és kultikus szimbolikája révén. De sem a múltban, sem a jelenben nem sikerült elérnie még neki sem a hajdani pogány szimbolizmus gazdagságát, ezért tudott az utóbbi életben maradni hosszú keresztény századokon át, majd bizonyos földalatti áramlatokat táplált, amelyek a korai középkortól egészen az újkorig nem vesztették el teljesen életerejüket. A felszínről legnagyobbrészt eltűntek ugyan, de változott alakban mindegyre visszatérnek, hogy kompen­zál­ják a modern tudati orientáció egyoldalúságát. Tudatunkat annyira átitatta a keresztény­ség, hogy szinte az ő teremtménye; a tudattalan ellentétes álláspontot nem fogadhatja magába, egyszerűen azért, mert ez ellenkezik az uralkodó alapfelfogással.

Mennél egyoldalúban, merevebben és megalkuvás nélkül ragaszkodunk az egyik állásponthoz, annál támadóbb, rossz­indulatúbb és összeegyeztethetetlenebb lesz a másik, úgyhogy a kettő sikeres kiegyenlí­tésére pillanatnyilag kevés kilátás van. Ha a tudat az összes lehető emberi magatartásoknak legalább relatív érvényét elfogadja, már az ellentét sem annyira összeegyeztethetetlen. Ez az ellentét közben megfelelő kifejezésformát keres, pl. a keleti vallásokban (buddhizmus, hinduizmus és tanizmus). A teozófia szinkretizmusa (keverék és kombináció) messzemenően szolgálja ezt a szükségletet, ez magyarázza meg számos sikerét.

ART: Felipe Posada

Az analitikus kezeléssel kapcsolatos foglalkozás során archetipikus természetű élmények keletkeznek, amelyek kifejezésre, megfogalmazásra várnak. Természetesen nem ez az egyet­len lehetőség arra, hogy ilyen jellegű tapasztalatokra szert tegyünk; archetipikus élmények gyakran spontán is fellépnek, mégpedig nemcsak ún. “pszichologikus” embereknél. Gyakran hallottam a legcsodálatosabb álmokat és víziókat olyan emberektől, akiknek lelki egészségét a szakember sem vonhatja kétségbe.

ART: Felipe Posada

Az archetipikus élményt gyakran legszemé­lyesebb titkunkként őrizzük, mivel lelkünk legmélyén érezzük találva magunkat. A nem-én egyfajta őstapasztalata ez, a belső ellenlábasé, amely felszólít, hogy vele megbirkózzunk. Ekkor érthető módon segítő párhuzamok után kutatunk, s eközben könnyen megesik, hogy az eredeti élményt kölcsönzött képzetek szerint értelmezzük át. Ennek tipikus esete Niklaus von der Flüe szentháromság-víziója. Hasonló példa Szent Ignác látomásában a sokszemű kígyó, amelyet először isteni jelenésnek tartott, de aztán ördögi kísértésként értelmezett. Az ilyen átértelmezések esetében a valóságos élményt idegen forrásból kölcsönzött képekkel és szavakkal helyettesítjük be, olyan gondolatokkal és formákkal, amelyek esetleg nem a mi földünkön termettek, és főként nem szívünk szerint valók, csak elménknek kedvesek, amely azonban nem képes világosan végiggondolni őket, hiszen soha ki se találhatta volna őket. Hogy úgy mondjam, ebül szerzett jószág ebül vész el.
A szurrogátum árnyékszerűvé és valószerűtlenné teszi az embert; az eleven valóság helyére üres szavakat tesz, amivel kibújik az ellentétek világából, s valami sápadt, kétdimenziós sémavilágba vergődik fel, ahol minden eleven alkotóerő elhervad és kihal.

ART: Felipe Posada

A preinfantilis időbe való regresszió által létrehívott néma élményeknek nem pótlékra van szükségük, hanem az ember életében és művében való egyéni megformálásra. E képek az ősök életéből, szenvedéséből és öröméből születtek, s ismét életté akarnak válni mind élmény, mind tett formájában. A tudattal való ellentétük miatt azonban nem ültethetők át közvetlenül a mi világunkba, meg kell tehát találni azt az utat, amely a tudatos és tudattalan realitás között közvetíthet.

Felhasznált irodalom
Ajánlott irodalom: Carl Gustav Jung – Archetípusok és a kollektív tudattalan