Kertész Imre: Valaki más
Tegnap este az ágyban hosszan, meg-megújuló erőfeszítéssel próbáltam elképzelni a nemlétemet. A szubjektív semmit. Szinte érzékeltem, amint kicsusszanok a testemből – de itt véget ért a kaland. Ahogy elhagyom a tokot, eltűnik a tartalom is; minden abbamarad. Életre-halálra össze vagyok kötve a testemmel, ez a közhely némelykor szinte nem elhihető. Hiba lenne azt képzelnem, hogy az életem az enyém. De még nagyobb hiba lenne elhanyagolni, hagyni, hogy a pocsékba vesszen, elkallódjon. Ezt az életet rám bízták – nem kérdem, ki bízta rám, mivel tudom a választ, s így azt is, hogy hamis a kérdésfeltevés; egyedül a saját és elvitathatatlan felelősség-érzékelésemre hagyatkozhatom (mint egyetlen érzékletes tapasztalatra). Életemmel kölcsönösségi viszonyban állok. E viszony neve: kiszolgáltatottság. – Eddig rendben is volna. De ennek a hasadt életnek melyik darabkája mondja magáról, hogy „én”?
„Én”: ez egy fikció, amelynek legföljebb a társszerzői lehetünk. „Én: ez valaki más.” (Rimbaud)