Bajtai András
Az űzött angyal

Musitz Dórának

A júliusi viharban téblábolsz, a hőség izzó
acélváza alatt. Feneketlen éjjel, mák és csalán
íze a szádban, megállsz a zuhogó esőben,
a Holdat langyos melankólia önti el.

Lehajtott fejed, akár egy égő erdő, ragyog
a távolban, és vérnarancs színűre festi
az eget. Forró szél fúj a tenyeredből.
Utoljára merülök el hajkoronádban.

Villámlik. A tűzben napernyők porladnak el,
és sírnak a fiókák a kigyulladt fészkekben.
Elfordulsz, szaladsz a nyár keskeny folyosóiban.
Szűkülő lélegzeted bokra elsötétül.

Íme, az arcod, amiben éjszakánként
elveszett a fény és levendula-szemed
megkésett villanása. Érintésedtől az érett
barackok színlelt pompája kicsordul.

Tenyeredből kiperegnek az elhamvadt
virágok, de várj, amíg a szarvasok megfeketedett
testét is kiveti magából a föld. Őrült kezek
a nyárban, megvagdosták csókjainkat.

Eljöttél, júliusi korahajnal, sápadt
homlokomon dobolnak eltévedt ujjaid,
hogy az űzött angyal annak álmában
is megjelenjen, aki ágyában egyedül hányódik.

Itt vagy hát, halott anya, elkergetett feleség.
Legszebb a felesleges szerelem, mert az egyetlen
hattyú akkor is ott ül majd a trónon, miután
a közös sivatag betemette virággá változott fejünket.

ART: Sammy Slabbinck
Isten éltet téged, drága András!