Bajtai András
Miután megjöttél

Így vagy úgy, de elölről kezdeni mindent,
titoktalan, ahogyan hosszú séta után két eltévedt
kéz talál egymásra, megszemélyesíteni ezt-azt
a sötétben, ujjak nélkül kicsavarni egy villanykörtét,
ráharapni a pórázra, esernyőt tartani egy mászóka
fölé, és futni hagyni tenyeremet a szőnyegen,
függönyön, végül nem venni levegőt, amikor
az erdőből kimerészkednek a balták és favágóik.

Mostanában ilyesmikre vágyom, a tükörnek
adni egyetlen mosolyt, a sivatagnak pedig
egy kád vizet, ébredés után a serpenyőben maradt
fáradt olajba bámulni, jegyzetelni, ahogyan
arcom elkenődik, majd széttöredezik a sárga
lében, és tűrni, amikor hó, eső helyett szempilláim
hullanak peregve, közben pedig azt kérdezni
egy kéménytől, vajon lehet-e ilyen az öregség –

nem akarok mást, csak belefújni egy piros
melltartó kosarába, békák, gyíkok után kutatni
a parkban, vagy egyszerűen kipeckelni állkapcsomat
egy fogvájóval, legyen egy egész napom ásítás,
esetleg úgy fordítani a matracokat, hogyha majd
alszunk, a templom vigyázzon ránk, melynek tornyáról
lelopták az órát, és miután megjöttél, kiírni
az ajtóra, ma ne keressetek, elmentem oldalasért.