amikor egy kóbor macska leül velem játszani,
pacsit ad, és nem érdekli,
hogy ki vagyok, mit akarok,
csak az, hogy vagyunk,
itt a mostban – imádom

azt is imádom, amikor a réten,
apró páncélunkban
ülünk
én és a katicabogár
a két mezei Vasember
fejünk felett az égbolt
egy egész világegyetem
alatta pedig mi,
a két mikrokozmosz;
egyik kisebb,
mint a másik;
atomok: bennem valahány,
a bogárkában kevesebb talán,
az univerzum meg…
nos, ő az univerzum

imádlak téged is,
a szeletet a szépből és szexiből
cseppnyi bonbon vagy,
könnyű vattacukor,
lágy finomság

te vagy a kulcsom,
a hajgumim, a bérletem –
valami olyan,
ami épp akkor kell legjobban
amikor nincs velem

imádom a csavarokat és szögeket
hogy gördeszkától repülőgépekig
bölcsőtől koporsóig
összetartanak mindent
s hogy nélkülük minden csak
csupa rész lenne
igazi egész helyett

apróság a világ
különböző szinteken
minden szinten szinte minden apró
valami máshoz képest
csak a legkisebb
meg a legnagyobb
a kérdés

ugyanabból vagyunk,
a darázs, a faág, a hangya
a fűszál, a bonbon,
a kulcs, a bérlet, a csavar és én
mind egy
mindegy milyen szinten

még a rezzenés is én vagyok
ahogy a darázs az ágra száll
ahogy játszva szalad hangya
a rez-ZEN-és is én vagyok
ahogy ülök, és hallgatom
hogyan suttogja a fűszálon pendülő pici él:

imádom, hogy nagyobb vagyok a világ tengelyénél!