Az önpusztító ember teljesen elidegenedett.

Magába zárkózott, kizárja magát az emberi közösségből, azt gondolja, biztosan őrült vagyok. Csak annak nincs tudatában, hogy a társadalomnak, ahogy neki magának elemi érdeke a tetemes veszteség, a katasztrófák. Igényeljük a háborút, az éhinséget, az árvizeket és a földrengéseket. Szeretjük a káoszt, nem élhetünk nélküle. Depresszió, harc, lázadás, gyilkosság, az egész horror. Ellenállhatatlanul vonz a halál és a pusztulás teremtette orgiasztikus állapot. Tenyészünk rajta, dagonyázunk benne. Persze a média lógó orral tálalja ezeket az eseményeket, mint fájdalmas emberi tragédiákat. De jól tudjuk, a média funkciója sosem az volt, hogy megmentse a világot a gonosztól, nem. Az a dolguk, hogy elfogadtassák velünk a gonoszt, hogy csendben együttéljünk vele. A hatalmonlévők érdeke az, hogy passzív megfigyelők legyünk. Van nálad gyufa? És nem hagynak semmiféle döntési lehetőséget, kivéve, hogy időnként – pusztán szimbolikusan – a hozzájárulásunkat fitogtatva szavazhatunk: a jobboldali báb kell, vagy a baloldali? Úgy érzem, itt az ideje, hogy inkompetenciámmal és számos elégedetlenségemmel részt vegyek a tudományos szociopolitikai átverésben. Hangom hiánya hallatszon messzire!