A valóság szerelmese
Megírtam ezt a verset. Egy évig írtam, 1983 tavaszától 1984 tavaszáig, írtam, ahogy a szív ver, lélegzik a tüdő, ahogy a vér kering az emberszervezetben, ahogy emberi sejtelemlényünkben az ámulat kering, ahogy a csillagképek ragyognak a halhatatlan egyetemes halandóságban.
Mit tudnék róla mondani még? A versről? E versről: a merengés-óceánról, a tűnődés-tengergyászról, a vígasz-vágyú dacos elszámolásról, a konok beszámolásról és leszámolásról, az elszánt emberlényeg-értelmezésről, valóság-féltésről, valóság-habzsolásról, valóság-csókolgatásról, arról a nászról, ami csak a hűség? Mert énekem a valóság hűségese! Látsz a kertben egy halott feketerigót, s a csönd burka megreped, széthasadozik a csönd homálymagánya, ragacsosan és enyvesen széttolódnak a burkolathomály pikkelyei, lemezei, pórusos és receszitás fedőbőrei, s lángolva nőni kezd a virág, a világ, s izzó végtelen kehelygyomrába szív mindent ami volt, ami van, ami volt, ami lesz, ami lehet még, minden életet és minden halált, minden múltat és minden jövő-lehetségest, szerelmeidet és halálaidat, osztály-sorsodat és szegénység-hitedet, csillagméz-szemű gyermekhitedet, világegyetemsors-töprengésed robbanás-szívárványait, emberiséghalál-háborúfélelmedet, az öntudatlanságba csomagolt, virágzásában is létkopár embernélküli jövő lényekkel-hemzsegő Gyönyörkertjét, amelynél bódítóbbat Hieronymus Bosch se tudott kitalálni. Bódítóbbat és gyötrelmesebbet. Hiszen embertelen, mert embernélküli! Ó halott feketerigó halálcsöndjéből kinőtt végtelen virág-mágnes, virággyomor-kehely gravitáció! Aki ragyogó kozmosz-tág tartályodba rántottad mind ami múlandó s múlhatatlan, mohó üst-léted szívére ragasztottad a láthatót s a láthatatlant, mindent, ami valóság, mert minden a valóság, s a valóság a minden, s hullt beléd fényesen, sötéten, véresen és feketén, mint Milton angyalai a pokolba, asszonyba az áldás, az embersors, szegénység, szegény-hűség, megvalósulás-dac, hit, téridő, történelem, országos fölszabadulás, ifjúság, zöld árnycsipkelomb, létenkívüli Isten-magány, embergyász, gyermekrettegés, emberszerelem, csók, bűn, bűnhődés, büntetés, rettegés, a gyászoló, égő, haldokló, születő kozmikus képletek, biológiai bűnhődés-szigorszégyenek, az emberiség halandó és talán mégse boldogtalan szíve köré sátrazott védő varázsigék, megmaradás-vallomások, értelem-hitek. Nem mint a titok, nem mint az álom, de mint a tudat töprengő nehéz, boldog reménye nőtt ez a vers, a valóság-szerelem! Mert én a Valóság szerelmese vagyok, mert ez az Egyetlen Valóság az én szerelmem! A Világösszesség Anyagvalóság boldog szerelmese vagyok én! Szerelmem minden ami van az anyagban és az anyaggal, minden emberi, emberelőtti, emberutáni, minden létezett, létező, létezhető. A Valóság tüze éget engem, s a Valóság anyaggyönyörét csókolgatom én szerelmes szigorommal. A valóság minden része, részlete, ihlete, pontja, rácsa, mezője, csomagja, erője és vágya egyformán fontos a lét-létezésben. Ami kigyűrődik, ami horpadtan behomálylik, ami rejtve titok-fedőszárnyak alatt, ami meztelen, mint szíjakkal és fémpántokkal műtőasztalhoz-bilincselt forró állat véres, forró rángó szíve az orvos véres tenyerében. S ezért a vers-létben is jelenvalóan az! Világösszesség szerelmes valóság-énekem a Halott feketerigó. És sorsom körűl komor és tiszta gyűrűk a történelem szorító-övei, vígasztalás-pántkarikái, angina-pectoris fájdalomkoszorúi, szívkoszorúér-töviskoronái, moha-gyűrűk, szivárvány-gyűrűk, köszörűkő-gyűrűk, virágpor-gyűrűk, fényesség-gyűrűk, ólom-gyűrűk, pamut-gyűrűk, gyémánt-szorítások. Élek, s az életet hiszem, nem a halált! Ülök a befejezett vers előtt, mint apám a mese-magányon. Mint egy boldog tűzpont a mindenség szemgolyójában. Az ősidő mögött egy rózsaszínű élő márványangyal szétlobbantott szárnyai hajnalként lobognak. A virradat-lény teherbe-ejtett asszonycsöndje ez. Mindent-tudó mosolyáig egy gigászi fénylő árny-alak magaslik: Dante! Sugárzó árny-titán: Alighieri Dante. Ő néz rám, a XX. század mohó, bízni-tudó, élet-szerelmes, forradalom-hűséges fiára. Ő: Alighieri Dante! Mert ő a fény és ő az árny, ő a kettő-együtt világvégtelen. S én mosolyogva ülök ragyogó, isten-hatalmú Univerzum-árnya tiszta hűvösében. Mert az ő gigászi szemeinek árnyfény-hűvöséből a halandó öröklét aranyhálója ragad huszadik századi költő-pupillámba, titán-arany, mint holdsütötte hűvös kút gyűretlen holdvizéből a kozmoszfürtháló tiszta galaxisok.
Budapest, 1984 November 10.
JUHÁSZ FERENC
Halott feketerigó
Ül a Pávián-Sátán, ül a Sátán-Mandrill, ül a földben, mint krokodílus- magzat a krokodílus-tojásban. Feje a földrepedésből félig kiáll, a világrepedést betöltve. S úgy feszíti szét embermajomkutya-sátánkezeivel a Földgolyót, mint cirkuszi papírtojást belűlről a törpe! S mikor áttetsző gyöngyházcsillag levelibékakezeivel, piros csecsemőkezeivel szétfeszítette a halálfekete papundeklitojás-keménypapírkoponya csúcsvarratát, s kidugja a belső csöndhabból, az üres papírhólyagdaganatból szúnyoglárva-törpefejét, iker fekete fagylalt-tölcsér-fekete fagylalt- gombóc szemű üveglopótök fejét, a páros üvegpihelegyezőcsokor gégefüluszonyú üvegöklöt: néz és röhög és azt mondja: „Hopplá!” S azt mondja: „Ahá!” S azt mondja: „Nini!” Mert a szétrepedt Földgolyó, mint szétrepedt asszonytest a szülésben, szinte köldöktől a végbélnyílás üritőcsőpontjáig széthasadva az asszonyi test alul, vonagló, jajgató, spriccelő, sarlóalakú repedés-lék, s alatta a zöld gumilepedőn, vagy a fehér vászonlepedőn a kifolyt magzatvíz, mint a sárga zselé, a lemezes, szeletes, hatszögű kristályhasáb-alakú kocsonyás zselé, a sárga magzatvíz, és vizelet és vér és langyos kapros tökfőzelékszerű ürülék, s úgy fekszik az asszony, mintha egy óriás szöcske, óriás sáska feküdne hanyatt, vagy ülne hanyatt zöld szőlőlevélen, villás nagy A-betű combjai, s lábszárai kétoldalt szétdőlve kétfelé, mint fürészbak lábai, mályvapettyes és aranyszeplős vaskos, sonkás combjai s kitinfűrész-hegedűvonó lábszárai, s a gyűrt zöld gumilepedőre tapadva talpai, a nagykörmű pirosra festett, ezüstre festett horgas, tyúkszemes asszonylábujjak, mint ezüstpálcasöprű szöcsketalpak, sáskatalpak, s a sáska két villás combága-lábszára között a vastagcsévés sáskapotroh, mint üszög- daganat fogsorú zöld kukoricacső, mint zöld babhüvely, zöldborsóhüvely, mint zöldragyás, zöldpattanásos zöld uborka, mint kövirózsa zöld hús-szirom rózsagolyó-kaktuszteste, mint kaktuszfallosz, kaktusz zöld golyófeje szőke szőrfelhőburokban, s a potrohvég szívalakú háta közepén szülőnyílása: szétrepedt Földgolyó az asszonytest alúl, s lobogva és zokogva fodrozódó óriás nyílása a véres, húgyos, magzatmázas gyermekarccal egészen betöltve, mintha a vérarcú Hold buggyanna ki az űr gyötrelmeit gyötörve az űr fekete szégyentömegéből, s a sárga lepényhalakként, lila rájaszárnyakként, aranypettyes rózsaszín lepke- csigákként, rózsaszeplős csigalepkeként fodrozódó, rángó, hullámzó, repülő hüvelylebenyek, vaginacimpák, körben fodrosan rágyűrődve a kigyűrődő lilahold-gyermekfejre, mintha egy óriáskígyó malacot, kecskegidát, kisbárányt nyel le, csak fordítva most, nem befele gyömöszölve, de kifelé gyűrve egész testrúgással, s szuszog az asszony és sír és üvölt, s az orvos két tenyérrel ránehezedve nyomja a pókpocakot a piros ribizligolyó-szemű emlők alatt, a szivárványszőrszalag ívű ősbuborékot, mint egy szivárványszalag-abroncsú óriás légyszemet! A Földgolyó szétrepedt, s az irgalmatlan véres ősrepedésben a Sátán Mandrill-feje, mint egy vízfejű magzaté, mint egy iszonyatos világnagy égő villanykörte a repedéshüvelyt teljesen kitöltve, kereken, hosszan, szélesen, lepényesen elnyúlva végig, repedés-széltől repedés-szélig, rugalmasan, higanyosan, mégis ragyogva kéken, töményen, mint a higany, sűrű folyékony kék higanyterjedés-tömörülésben, ruganyosan a fölálló, kidudorodó repedést-betöltő szétterjedésben és kiterjedésben. Mert most szüli a Földgolyó a Belső Bűnt, a Kisértő az Őstojásból most szabadul, most jön ki a Föld-Vaginából az égitest-belső Rejtelem-Dühöngője, most születik a Második Büntetés! És halott, ami fölszáll és halott, ami lehull. És halott, ami megsülve a kőhöz odaragadt és halott, ami a Tejút csillag- gumizsák óvszerébe lövellve taknyosan ottmaradt, és halott minden élő, s élő minden halál! A rinocérosz halottan járkál a Hold lila porában, mint orrtüskés, fölálló görbe sárga orrsarlós gyűrt, redős ólomkönnycsepp piciny vörösbegy-szemekkel, s halottan jár az elefánt is, az emberszempillás ólomskatulya, ólomlemezekből összegyűrt ólomfecskendőkatona, dübörgő nyúlszájú ólomtrombita, ólomszárnytalan ólomcsattogás, ólomtömb tölcsérbánata, a rinocérosz orrlikai ólom-féltojások, szemei ribizlibogyó madárvirradások ólomserlegkaktusz köldökébe fújva, a zsiráf halottan gyalogol, úgy áll ki a földből, mint egy óriás szöcske mozaik- májfoltos keze, nyaka az óriáskéz fölnyujtott barnamozaik nagyujja, csöpp pamut-szarvasgomba feje rügyező sóhaj, kétrügyű kakaó-kancsó, gyönyörű törpegyík-zafírcsók-emberszemekkel, az oroszlán sárga bogáncsfej-mamut folyékony sárga bársonynászba mártva, mancsa nárcisz-halál, istenkekesztyű-arc, sárga ravatal, ordítása és ásítása, mint a barlang denevér-oszlop gyásza, a hemzsegve fölörvénylő fekete nyikorgástorony, a bálna ezüst kukoricacsőgigász az ezüstképlet holdalkonyon, a világűrbe szökő árnyék-kukoricaszáron és halottan fúj, mint a szivarozó álom, virágkehelyfejű, páratölcsérszemű fújáspamatai kürtösen tölcséresen virágzanak a halálon, mint a futóbab zöld növényi halászháló szárszövedékének lila, rózsaszín, fehér virágkürt-tölcsérsziromcsillagai, mint a futóka csipkés hártyazacskó fehér kehelyfürtjei, lila szendergés-szárnyai, a viziló, mint egy sült lila véreshurka fénypihés ezüsttálon: fodrosan halottan áll a sugárzó holdezüst síráshomályon és dülledt csigaszemei piros atombombarobbanásgolyóként izzanak és fülesen fölálló rombuszpupillájú orrlikaiban ezüst rozmaringágak holdanyagból finoman kalapálva és mint zománc-gyermekláncfűpehelygömbbé, zománc virágcsokorrá alvadt gyermekcsók áll a széternyőzött szárnyú hímpáva a Hold lila krátercsöndjébe, a négykézláb álló Hold embersegglikába tűzve, mint Hyeronimus Bosch festett, térdeplő, két könyékre előredűlt meztelen asszonyának gyönyörű segglikába a két zöldszárú, ötszirmú kék virág a Gyönyörök Kertjében, kék nárcisz, nőszirom, vizililiom, nem tudom, kék virág, zöld száron kék virág, zöld pikkelycsészében kék sziromöt, nem tudom, kéken virágzik az asszonysegglikból a tudat, az elmeköd, nem tudom, s a fehérfejű királysas mint egy fehérzománc, fehérporcelán halotti zászló lobogástalanúl, nyitottan áll a holdcsönd lila szívsebébe szúrva, mint a Föltámadt Krisztus szivében Tamás Apostol mutatóujja, a Föltámadt Halottban, a Halott-Föltámadottban, a föltámadt húsban, a nem-szellemi testanyagban, az előttük álló test anyagszünetébe a kiváncsi mutatóujj, s a halak, mint az űr-Halálfa ezüst levelei az őrületes űr-őszben kristályosan, deresen a Hold pattanásos sziklamosolyára hullva, az ezüst Mindenségágról ellazúlva, a Hold kráter-gyűlöletkönnyeire pörögve és a pelikán, mint egy szárnyasoroszlán tátott ezüstbögre lépked a lila vágyban halottan és a békák, szalamandrák, tarajos gőték, gekkók, gyíkok, varánuszok, kajmánok, krokodílusok fölfújva, mint a szappanbuborék, fürtösen, golyósan repűlnek a Holdon-túl, tovább, kékpettyes, zöldszeplős, barnafoltos üveghártyarudak, üveg- tőgyek, üveggolyók, hártyaüveggömbök, aranyterasz-szemű, smaragd-oltár szemű fölfújt barna fakéreg-golyók, fakéreg-bélcsövek, fűzfakéreg-állatpalackok, bodzafakéreg-gumicsöcsök, száll a halott hüllővilág, száll a halott kétéltűvilág, mint a szappanbuborékfürt örvénylő, forgó, pörgő gyermekszomoruság túl a Holdon és túl a halálon az űr ismeretlen gyászkötegei, reménység-tűzizmai, virágzó szines testmirigyei, csobogó lassú kocsonyás mirigynedvei, nyirokmirigyei és nyirokkeringés-kocsonyadzsungelei megmentő émelyében, mint nehéz gyermeksírás a sötétben, mert fölriadt a gyermek, s álmából fölállt, hisz rosszat álmodott, nem tudja mit álmodott, s áll zokogva, két kézzel a függőleges ágyrácsot markolva fogva, két kézzel az anyagba kapaszkodva, mint a valóságba a szellem, a fizikai anyag tárgyaiba, dolgaiba, formáiba, alakjaiba a gondolat, a látható világ részleteibe a reménység, zokog, s nem tudja, mit álmodott, csak sír és nézi, hogy nézi őt a Hold, ő meg a Holdat zokogva, tán azt álmodta, hogy egy béka bekapta, vagy hogy a kutya megnyalta, meghalt az apja, vagy testvére elvette tőle a hajasbabát, s kiabál: „Mama, Mama, Mama! Hol vagy Mama! Gyere ide Mama! Mama, Mama, Mama,” mint apám haldokolva.