Létmosolygás, Gyűlölet, Bűn, Remény

Juhász Ferenc
Halott feketerigó
(részlet)

Gyötrelem, Halál, Bánat, Baj, Betegség, Szégyen, Szerelem, Gyerek-
kihordás, Temetés, Létmosolygás, Gyűlölet, Bűn, Remény, Hit, Gyász
és Hullás fénylik. Kék ponttal úgy szikrázik, mint a Lyra csillagképe.
Nekem azt megmutatták ott fönn a csillagtoronyban. A távcsövön át
néztem: pici kék pont a Lyra, pici kék pont a csillag. Körötte világos-
kék szikrázó cérnagyűrű. E kékgyűrűs pici kék pont: Mama, ez a Lyra.
Nem az, amit beszélnek. Nem az, amit dumálnak: szakállas csecsemők,
vérző halott-árnyak, törpe-bakkecske könnyek, sárga bélsárkiáltók,
szervezkedő póktollak, kocsmát-motyogó szörnyek, fekete hullalángok,
kék agydaganat-szárnyak, kölnivízzel-behintett dadogó enyészet-
ernyők, ürülékliliomok, trágyából tulipánok, nyálfolyató félholdak,
zöld énekes-sakálok, vizen-szaladó gyíkként pancsoló közvitézek,
viziló-darazsak sárból, far-ringató dal-macskák, penészes bosszú-kardok!
A rózsákat meg kell metszeni. A szőlőt is meg kell metszeni. A verset
is meg kell írni, az époszt is meg kell írni. Az asszonyt csókolni kell.
Gyereket kell csinálni. A halottat el kell temetni. Amikor sírni kell:
sírni. Amikor nevetni: nevetni. Amikor szeretni: szeretni. Az öregnek
vígasz kell. Az embernek: reménység. A haldoklónak: mosolygás. Verej-
téktörlő kendő. Az öngyilkosnak halál kell. Étel az éhezőknek. Ital
a szomjasoknak. Víz: a szomjuhozóknak. A magatehetetlent meg kell
fürdetni szépen. A béna beteget meg kimosni szégyenéből. Vizeletéből,
sarából kimosni mosolyogva. Két vállunkra két tökszár-szőrös lábát,
a törzs két szőrös hártyacső-harisnyáját, a két száraz marhabél-
rudat, a fölfújt eres hólyagcsövet, a kettőt, a dagadt lábfej-
tőgyet a karmos ujjcsöcsökkel, a két lopótök-csöndet, a vízkóros
lábfej-könnyet a két vállunkra könnyen, könnyedén föl kell rakni! A
két hártya-keresztet, a két vízdinnye-keresztet, a két fonnyadt
hegedűt, az érzsák vízoszlopot, a két gyökércső-üvegtokot, a vízpüffedt
hőmérőt, csontszára a higanyrúd, a két sárga kristálygereblyét, a két
halálkarvaly-lábat vállainkra kell tenni. Nem, mint az asszony lábát
vállunkra szeretkezéskor, nem mint az asszony lábát vállunkra
szerelemben. Nem, mint szeretkezéskor asszonylábakat vállainkra, amik
a térdhajlattal égetik a vállat, a jobbvállat, a balvállat, hiszen
a szétnyitott lábak, akár egy parázs-olló bársonytűz kései lágyan a
forró férfivállon, s a lábszárak, bokapatkók, a sárga szaru-rózsák a
gerincet rúgdossák, a lapockákat rúgdossák, s odalent, a mélyben a
szétnyílt rózsaszemérem, a habzó virágállat, a csalánzó-gomolygásrab,
a húsevő rabló-rózsa, a sziromörvény-poliphab, a szerelemkönnyes-
ablak, a piros kehely-állat a kardvirágot várja, a csőkard halat várja.
S a férfi térdenállva nagy emlőbimbót csókol, görnyed érbuzogánnyal!
Nem így a tehetetlen béna két üszökrúd lábát, hernyós könyökcső-térdű
két vízrúd-kályhacső lábát! De könnyen, kis mozdulattal a két lábat
a két vállra. A két vízzel-töltött vastagbelet. A két óriás vizes-
uborkát. A két zöldindás vízkesztyű-zsákot. Ahogy vállaira tette
Leo Tolsztoj inasa a rothadó Iván Iljics lábait.

Kiemelt kép: David LaChapelle