Charles BUKOWSKI
Tizenkét repülő majom, akik egyszerűen képtelenek párzani

Fordította: Hazai Attila

Csengetnek, kinyitom a kisablakot. Éjszaka van.
– Ki az? – kérdem.
Valaki odalép az ajtóhoz, de nem látom az arcát a lámpától.
Becsapom a kisablakot, nem zavartatják magukat, folytatják a beszélgetést. Leülök az írógéphez, még mindig beszélnek. Felugrok, feltépem az ajtót, és kiüvöltök:
MEGMONDTAM, FASZFEJEK, HOGY NE ZAVARJATOK!

Körülnézek, az egyik pasas a lépcső alján áll, a másik a verandáról pisál. A bokrokra pisál a veranda széléről, vizelete vastag sugárban ível felfelé.
– Hé‚ ez a pasas lepisálja a bokromat! – kiáltom.
A pasas röhög, és tovább pisál. Megragadom a gatyájánál fogva, felemelem a pisilő embert, és áthajítom a bokor felett, bele az éjszakába. Nem jön vissza.
A másik pasas megkérdezi: – Ezt miért kellett?
– Csak úgy.
– Részeg vagy.
– Részeg? – mondom.
Megfordul és eltűnik a sarkon. Becsukom az ajtót és visszaülök az írógéphez. Rendben, tehát van egy őrült tudósom, aki megtanította a majmait repülni. Tizenegy repülő majma van, mind nagyon ügyesek. Még versenyezni is megtanította őket. A villanypóznák körül versenyeznek. Nézzük, hogy is kell ezt. Ahhoz, hogy el lehessen adni, baszásnak is kell benne lenni, amennyi belefér. Jobb lesz, ha tizenkét majomra egészítem ki, hat hím, és hat a másik féléből. Rendben van. Elstartolnak. Megkerülik az első oszlopot. Hogy jutok el a baszásig? Két hónapja nem adtam el novellát. A postánál kellett volna maradnom. Mindegy. Ott repülnek. Megkerülték az első oszlopot. Mi lenne, ha váratlanul elrepülnének, mondjuk Washingtonba? Repkednek a Kapitólium felett, lekakálják, lepisálják az embereket, a székletükkel bekenik a Fehér Házat. Pottyanthatnék az elnökre is egy kis szart. Nem, az sok lenne. Na jó, akkor a külügyminiszterre. Parancsot adnak, hogy a majmokat le kell lőni. Ami tragikus végkifejlet, vagy nem? De mi lesz a baszással? Nyugalom, az is meg lesz. Nézzük csak. Jól van, tizet kilőnek közülük, szegény kis drágáim. Csak kettő marad. Egy hím és egy a másikból. Sehogyse találják őket. Aztán egyik éjjel egy zsaru átsétál a parkon, és ott vannak, a szárnyuk felcsatolva, és basznak, mint az ördögök. A zsaru odamegy hozzájuk. A hím meghallja, oldalra fordítja a fejét, ránéz és elvigyorodik, azzal az ostoba majomvigyorral, közben nem hagy ki egyetlen lökést sem, majd visszafordul, és folytatja a kefélést. A zsaru fejbe lövi. A majom agya kiloccsan. A nőstény undorodva ellöki magáról a hímet, és feláll. Ahhoz képest, hogy majom, egész csinos kis jószág. A zsaru egy pillanatra arra gondol, arra gondol, hogy… De nem, valószínűleg túl szűk lenne, talán még harap is. Miközben ezen gondolkodik, a majom felszáll. A zsaru rászegezi pisztolyát a repülő majomra, és lő. A nőstény lezuhan. A rendőr odafut hozzá, az állat megsebesült, de még él. A zsaru körülnéz, felemeli a majmot, előveszi, és megpróbálja bedugni neki. Nem jó. Csak a makkja fér bele. Szar ügy. Ledobja a földre, a majom agyához szegezi a pisztolyt és BUMM! Vége van. Megint csengetnek.

Kinyitom az ajtót.
Három pasas lép be. Mindig csak férfiak. Miért van az, hogy nő sose pisil a verandámon, nő alig jár erre. Honnan legyenek így szexi ötleteim? Már majdnem elfelejtettem, hogyan kell csinálni. Bár azt mondják, olyan ez, mint a biciklizés, sose felejted el. Jobb, mint a biciklizés.
Dilis Jack érkezik két faszival, akiket nem ismerek.
– Nézd, Jack – mondom neki -, már azt hittem, megszabadultam tőled.
Jack leül. A két pasas is leül. Jack azt ígérte, nem jön soha többé, de folyton borozgat, úgyhogy nem sokat érnek az ígéretei. Az anyjánál lakik és festőnek adja ki magát. Ismerek négy-öt másik pasast, aki az anyjával él, vagy az anyja tartja el, és mind zseninek tartják magukat. És persze minden anya egyforma. “Ó, Nelson műveit nem értékelik, mert túlzottan meghaladja a korát. Vagy tegyük fel, hogy Nelson tényleg festő, és kiakasztják valahol egy képét.” “Ó, Nelsonnak kiállították a festményét a Warner-Finch galériában. Végre elismerik a zsenialitását! Négyezer dollárt kér a képért. Mit gondol, nem túl sok ez?” Nelson, Jack, Ketya, Norman, és Jimmmy. Basszátok meg!
Jack kék farmernadrágban van, nincs rajta ing, se trikó, csak egy barna kendőt tekert magára. Az egyik pasas szakállas, és vigyorog, folyton elpirul. A másik egyszerűen csak kövér. Olyan pióca féle.
– Láttad Borstot mostanában? – kérdezi Jack.
– Nem.
– Adjál egy sört!
– Nem adok. Folyton csak jöttök, megisszátok a piámat, aztán lekoptok, én meg itt maradok szárazon.
– Hát, jó.
Felkel, kiszalad és behozza a borát, amit a verandán rejtett el a szék párnája alá. Visszajön, kihúzza a dugót és beleiszik.
– Lementem a strandra egy csajjal és száz bélyeggel. Azt hittem, követnek a zsaruk, és beugrottam Borsthoz a csajjal meg száz szivárványossal. Kopogok az ajtaján, és mondom neki:
– Engedj be gyorsan! Száz lecsóm van és nyomomban a zsaruk!
De Borst bezárkózott. Berúgtam az ajtót és berohantam a csajjal. Borst a padlón feküdt és egy fickó farkát verte. Berohantam a fürdőszobába a csajjal, és magunkra zártam az ajtót. Borst bekopogott.
– Ne merészelj bejönni! – mondtam neki. Egy órát maradtunk bent. Bevettünk két adagot, hogy elszórakoztassuk magunkat. Aztán kijöttünk.

– Lehúztad az anyagot?
– Egy francot, csak vaklárma volt. De Borst dühös volt.
– Az szar – mondom. Borst nem írt egy normális verset 1955 óta. Az anyja tartja el. Már megbocsáss! Úgy értem, egész nap mást se csinál, csak tévézget, finom kis zellereket zabál, és a koszos alsógatyájában kocog a tengerparton. Valaha jó költő volt, amikor még azokkal a fiatal fiúkkal élt Arábiában. De már nem tudok együttérezni vele. A győztes továbbhalad. Ahogy Huxley mondta, mármint Aldous: “Bárkiből lehet…”
– Hát neked hogy megy? – kérdi Jack.
– Csak visszautasítások, semmi más – mondom.
Az egyik pasas furulyázni kezd. A pióca csak ül a helyén. Jack felemeli a borosüveget. Szép ez a hollywoodi este. Aztán az ürge, aki a mögöttem lévő telken lakik, kiesik az ágyából részegen. Baromi nagy zajjal, de már megszoktam. Megszoktam az egész környéket. Mindenki csak elvan magában, lehúzott rolók mögött. Délben kelnek. Az autók szélvédője letakarva, a kerekek laposak, az aksik lemerülőben. Kábítószerrel keverik az alkoholt, és nem tudni, miből tartják el magukat. Nem zavarnak. Szeretem őket.
A szomszédom visszafekszik az ágyába, de újra kiesik.
– Te hülye barom! – mondja magának -, mássz már vissza az ágyba!
– Mi ez a zaj? – kérdezi Jack.
– A szomszéd ürge. Nagyon magányos. Néha eljár sörözni. Tavaly halt meg az anyja, és hagyott rá húszezret. Csak ücsörög, maszturbál, baseball meccset néz meg western filmeket. Régen egy benzinkutnál dolgozott.

– Mennünk kell – mondja Jack. – Akarsz velünk jönni?
– Nem.
Azt mondják, van valami a Hétormú Házzal kapcsolatban. Találkoznak valakivel, aki benne van a dologban. Nem az író, nem is a producer, nem a színészek közül, hanem valaki más.
– Nem megyek, és kész – mondom, erre kirohannak. Szép látvány. Visszaülök a majmaimhoz. Lehet, hogy fel lehetne pöckölni egy kicsit a történetet. Ha mondjuk mind a tizenkettő egyszerre baszna! Ez az! De hogy csináljam? És miért? Tanulmányoznom kellene a Londoni Királyi Balett Társulalát. De kell a miért? Mindjárt megőrülök. Rendben van, a Londoni Királyi Balett Társulatának van egy új koncepciója. Tizenkét majom repked felettük, miközben balettoznak. Csakhogy az előadás előtt valaki búgatóport ad nekik. Nem a táncosoknak. A majmoknak. De a búgatópor csak legenda, nem?

Rendben van, belép a történetbe egy másik őrült tudós az igazi Spanyol Búgatóporral. Nem, nem megy, Istenkém, sehogyse stimmel.
Csörög a telefon. Felveszem. Borst van a vonalban.
– Hello, Hank?
– Igen?
– Rövid leszek. Leégtem.
– Értelek, Jerry.
– Elveszítettem mindkét szponzoromat. A tőzsdekrach és a gyenge dollár miatt.
– Aha.
– Tudtam én, hogy ez lesz. Elköltözöm Venice-bõl. Nekem itt befellegzett. New York-ba megyek.
– Micsoda?
– Azt mondtam, New York-ba megyek.
– Igen, azt hittem, azt mondtad, New York-ba mész.
– Nézd, le vagyok égve, és szerintem ott majd egyenesbe jövök.
– Naná, Jerry fiú!
– Ez a legjobb dolog, ami valaha történt velem, hogy elveszítettem a szponzoraim.
– Tényleg?
– Újra van kedvem küzdeni. Te csak tudod, milyen egy életen át a tengerparton rohadni. Hát, én is ezt csináltam, csak rothadtam itt. Ki kell szabadulnom. Az élet szép, csak az utazóládák miatt aggódom.
– Miféle ládák?
– Egszerűen nem tudok bepakolni. Úgyhogy anyám idejön Arizónából, és itt fog lakni, amíg távol vagyok, aztán én is visszajövök.
– Jól van, Jerry.
– De mielőtt New York-ba mennék, megállok még Svájcban, és mondjuk Görögben is. Aztán irány New York.
– Jól van Jerry. Azért maradjunk kapcsolatban. Akkor majd hívsz.
Megint vissza a majmokhoz. Tizenkét majom, aki repülés közben is tudnak. Hogy lehet ezt megcsinálni? Tizenkét üveg sör fogyott el. Megtalálom a félretett whiskyt a hűtőben. Egyharmad whiskyhez kétharmad vizet keverek. Annál a rohadt postánál kellett volna maradnom. De még ilyen helyzetben is van némi esély. Csak rá kell bírni a tizenkét majmot a baszásra. Ha arab tevehajcsárnak születek, még ennyi esélyem se lenne. Szóval össze kell szednem magam, és beindítani a majmócákat. Meg vagyok áldva egy kis tehetséggel, ráadásul nem vagyok Indiában sem, ahol nyilván két tucat kissrác az asztal alá írna, ha tudnának írni. Na jó, lehet, hogy nem két tucat, csak egy tucat. Felhajtom a maradék whiskyt, iszom rá egy fél üveg bort, ágyba bújok, és elfelejtem az egészet.

Másnap reggel kilenckor csengetnek. Fiatal fekete lány áll az ajtóban meg egy butaképű fehér fiú keret nélküli szemüvegben. Azt mondják, három nappal ezelőtt egy buliban megígértem, hogy elmegyek velük hajókázni. Felöltözöm, és beszállok az autójukba. Megállunk egy nyaralónál, kijön egy fekete hajú srác.
– Helló, Hank – mondja.
Nem ismerem fel. Úgy tűnik, vele is a bulin találkoztam. Narancsszínű mentőöveket osztogat mindnyájunknak. A következő dolog, amire emlékszem, hogy a mólón állunk. A móló nem válik külön a víztől. Lesegítenek egy himbálózó fatákolmányon, ami a vízen úszó stéghez vezet. A tákolmány alsó vége és a stég egy méter távolságra vannak egymástól. Átsegítenek.
– Mi a szar ez? – kérdezem. Van valakinél pia?
Rossz társaságba keveredtem. Senkinél sincs pia. Aztán egy apró csónakban találom magam, kibérelték, és valaki hozzáerősített egy fél lóerős motort. A csónak aljában áll a víz, és két döglött hal van benne. Nem tudom, kik ezek. Ők viszont ismernek. Szuper, szuper. Kihajózunk a tengerre. Hánynom kell. Elhaladunk egy medúza mellett, a víz színén lebeg. Egy medúza, elképzelem, amint rátapad a repülő majomra. Nem, ez borzasztó. Megint hányok.
– Hogy van a nagy író? – kérdezi a butaképű fiú a csónak elejéből, az, akin a keret nélküli szemüveg van.
– Miféle nagy író? – kérdezem, gondolván, talán Rimbaudról beszél, bár Rimbaud-t sose tartottam nagy írónak.
– Te – mondja.
– Én? – mondom. – Jól vagyok. Jövőre Görögbe utazom.
– Görögbe? – kérdezi. Nyald a seggem örökre.
– Te nyald a seggem – vágok vissza.
Kihajózunk a tengerre, ahogy Conrad tette. A pokolba Conraddal. Kólát iszom majd bourbonnal az elsötétített hollywoodi hálószobában 1970-ben, vagy bármelyik évben, amikor ezt olvassák. A majomorgia éve, ami sosem teljesedett be. A motor ugrál és köpköd. Írország felé vesszük az irányt. Nem, ez a Csendes-óceán. Japán felé vesszük az irányt. Pokolba az egésszel.