Esik az eső. Egy férfi egy vendéglői asztalnál valamit magyaráz egy nőnek, valami megmagyarázhatatlant. Szeretne fölhagyni a boldogság szakadatlanul megfeneklő kísérleteivel. Megelégelte az öröm hajszáját az ígéretek tévútjain, amelyek a semmibe vezetnek. Nem másik nő, dehogy, isten ments. A szabadság. A felszínre bukkanás az egymást követő viszonyok évek óta forgó, zavaros örvényéből. Megunta, hogy minden kapcsolatában a saját elégtelenségét ismerje fel. Egy kurta, intenzív, alkotói élet rémlik föl benne. Hűség, kötelességek mogorva teljesítése, a folyamatos depresszió tápláló tüze. Ez a tűz hideg, akár a jég, ám nagy elégtétel lobog benne. „Was wussten sie, wer er war” – senki sem tudja, hogy ő kicsoda, és azt kívánja, hogy hagyják egyedül e titkával. A nő arca, ahogyan hallgatja. Most fel kellene állnia, gőgös vállal, nehezen visszanyelt zokogással távoznia. Nem áll föl. Akkor hát a férfi ugrik fel, gyengéden, gyorsan megcsókolja még a nő szemét, majd kisiet a kávéházból. Nem, nem teszi. Int, fizet. Egyszerre emelkednek föl. Az esőverte üveg mögül látni, amint az utcára kilépnek. A férfi esernyőt nyit. Pár lépést tesznek így, egymás mellett, aztán a nő belekapaszkodik a férfi karjába, majd némi kölcsönös ügyetlenkedés után egymáshoz igazítják a lépteiket. Az ajtó felől könnyű léghuzat suhan át a termen, akár a hiábavalóság futó vihogása.