ESTERHÁZY PÉTER
Egy nő (9)
Van egy nő. Szeret. Jól szeretkezik. Magyarán istenien baszik. Nehéz volna megmondani, miért. Vagy éppenséggel könnyű? Miért? Azért. Más is uralja így az izmait, más is bírja a szemérmetlenségnek ezt a könnyedségét, amely nem ijeszt, de fertőz, nincsen egyedül a vidámságot illetően sem, mely a testéből csörgedez, és más is birtokában van az átváltozás ama képességének, amely váratlanul drámaivá képes tenni ezt a vidámságot, s lehúzza, mint a hínár a könnyedséget, és amely a kéjt a fájdalom által fokozza. Mégis, ahogy csöndes tombolásban, feszülten elüldögél rajtam (I am sitting on a cornflake), vagy én vergődöm tehetetlenül „márvány combja harapófogójában”, az óceánok végtelen ritmusában, az szuper. Végig, mialatt vagyunk, kizárólag az öröm van, mindent kiszorít az öröm, én se vagyok, ő sincs, csak ez a szimpla ujjongás. Ezért azután arra se kell gondolnom, hogy mindennek mindjárt vége, ami azért is jó, mert inkább meghalnék, hogysem vége legyen. Nem is jó szó az öröm. És látá Isten, hogy ez jó – ez, ez a jó szó. (Ő egyébként mindezt kétségbevonja. Dementálja. Nem, ő a legkevésbé se egy lepedőakrobata, nem egy nambervan, nem is mondotta ezt eddig neki még senki soha, és ez nyilván nem véletlen, és ő nem is érti, milyen hülyeségről beszélek én, még jó, hogy nem a testek pogány vidámsága vagy mi. Annyi kétségtelenül tény, hogy az utóbbi időkben mintha megváltozott volna a teste, nem hajlékonyabb vagy készségesebb, inkább kíváncsibb, kíváncsibb lett a teste, és ezt a kandiságot, fürkészést már lehetne vágyakozásnak hívni, vágyakozósabb lett, valóban, ez őt is meglepi, de ez nem valamiféle tudás, mindezt én váltom ki belőle, az én testem, az én testem az érme, amelyet őbele belehajítanak, úgyhogy kispofám, én nélküled egy félfa… egy félkarú óriás vagyok az ágyban.)
ART: Lady Aiko