Hogy milyen vagyok meztelenül?


Háttér

Nicole Krauss
AZTÁN SZEPTEMBER LETT

Mondjuk, hogy száz dolog van, ami megváltoztathatja az életünket, szeretünk későn sírni, hinni abban, hogy elég a madzag, hogy kimondjuk, ami beszorul a szánkba, hogy a tárgyak értelmet adnak létünknek, ezért halmozzuk fel őket, úgy gondoljuk, hogy egy életre kell öltönyt venni, mégse tesszük, várjuk, bízunk a véletlenekben, reméljük, hogy megfesthetünk egy levelet anélkül, hogy feláldoznánk érte a tájat, el akarjuk fogadni az igazságot, azt gondoljuk, hogy jól választjuk ki az életünket, bízunk abban, hogy nem vagyunk vázák magunknak, de nem jut eszünkbe, hogy
– nem vázák vagyunk, így sosem leszünk üresek
– igenis összetéveszthetünk dolgokat, embereket az életünkkel
– elég az, ha megtanulunk együtt élni az igazságokkal
– néha fel kell áldozni az egészet a részért
– vannak ugyan véletlenek, de várni rá balgaság, minden rajtunk múlik
– igenis meg kell venni azt az öltönyt, hiába nem akarjuk, mert az élet nem tisztességes
– a tárgyak úgy adnak értelmet az életünknek, ha előtte mi adunk nekik értelmet, és nem halmozni kell, hanem gondosan válogatni
– néha semennyi madzag nem volna elég, hogy ki lehessen mondani, amit ki kell mondani
– nevetni sem nehezebb, mint sírni
– hogy lehet ezer dolog is, ami megváltoztathatja az életünket, ha mi magunk nem tesszük meg az első lépést
és ilyenkor csak a csönd van, odakint s idebent még mindig esik, mi pedig ébren vagyunk, s megpróbálunk nem gondolni dolgokra, személyekre, de arra igen, hogy egy nap minden hazugságunk visszaüt, mi az, amit soha nem fogunk csinálni, hogyan tudnánk gyufa nélkül tüzet gyújtani, vajon mi a legősibb érzés, mit kellene csinálnunk, milyen normálisnak lenni, hogy mennek a dolgok, mikor döntünk úgy, hogy nincs mit veszíteni, és mit teszünk olyankor, elképzelünk egy csomó jó dolgot, de mindezt azért, hogy elfelejtsük, milyenek vagyunk meztelenül, s mily magányosak vagyunk, ezért vagyunk ébren éjszaka
a gondolkozás hátránya, hogy akkor sem hagy minket, mikor szükségünk lenne egy kis belső csöndre, s mikor a legsebezhetőbbek vagyunk, akkor tudatosulnak bennünk a fájó igazságok, hogy
– mindannyian keresünk valakit, aki valószínűleg nem létezik
– hogy vannak olyan kitörölhetetlen pillanatok az ember gyerekkorában, amikor rájön, hogy a világ folyamatosan becsapta
– hogy a világ akkor is becsap minket, miután felnőttünk
– hiába szeretnénk azt gondolni, hogy a világ nincs felkészülve ránk, talán mégis inkább az a helyzet, hogy mi nem vagyunk felkészülve a világra
– lehetünk úgy a legközelebb egymáshoz, hogy közben a legtávolabb vagyunk
– egyszerre vagyunk a legboldogabbak és legszomorúbbak is
– ahhoz, hogy elveszítsünk valamit, előbb birtokolni kell
de
honnan tudjuk, hogy valóban a miénk, hol a bizonyíték, talán nem is tudunk elveszíteni semmit, így a fájdalom és a szenvedés lehet, csak illúzió, minden nappal egyre boldogabbak és szomorúbbak leszünk, viszont elbillenhet a mérleg nyelve számunkra jó irányba, ahogy a távolságot is lecsökkenthetjük, ha hajlandóak vagyunk az időt fontosságát a fájó titkok elé helyezni, és van, amire nem lehet felkészülni, az életre sem kell, mert az életet élni kell, és ha becsap is minket, az csak azért van, mert mi is becsapjuk saját magunkat, hogy várhatnánk el, hogy a világ jó és őszinte legyen velünk, ha mi magunk sem vagyunk azok, az ember, aki egy követ keresett és csak sziklát lelt helyette, dönthetett, megszereti-e a sziklát vagy keres tovább, elfogadva, hogy talán soha nem találja meg a követ, de talán mégis, ezekben mind csak reménykedhetünk, miért ne lehetnének a dolgok másképp is, miért kellene bármibe is beletörődnünk, miért kell annyira komolyan venni az életet s a világot, miért nem tudjuk azt mondani a kérdésekre, hogy semmi kül, s aztán csak nevetni és azt kiáltani, hogy a zélet szép és örök poén
HOGY VAGYOK?
Most vagyok a legboldogabb és legszomorúbb életemben, mert semmitől nem vagyok boldogabb és szomorúbb, mint tőled. És mert a fejem álmokkal van tele, egy pillanatra elhiszem, hogy ki tudom nyitni az ajtót, és bemehetek rajta. És elhihetem végre, hogy mégsem vagyok váza, nem tévesztettelek el, és nem áldoztam fel feleslegesen a részért az egészet, ha mégis, hát megtanulok együtt élni vele, s bízni a véletlenekben, de mégis jó lenne elébük menni, rajtam ugyan nem múlna, mert megvettem már az öltönyöm, és válogatom át a felhalmozott tárgyaimat, és nincs az a madzag, ami elég lenne, hogy kimondjam, de mindezek ellenére nevetek, mert megtanultam, s megtehetnénk az első lépést, különben sosem derül ki, hogy jó lenne-e a változás az életben.

ART: Cocu Liu