Thomas Doubting: A Káosz Nem Táncol (2. fejezet)


II.

Legyünk most nagyvonalúak, és hagyjuk, hogy O’Reilly erőt gyűjtsön az ajtó nyitásához, és ahhoz, hogy valami ruhát is magára vegyen – bár, elárulom, utóbbi művelet nem sikerül majd neki – így addig is néhány információ a szigetről, ahol a történet ezen része játszódik.

Penambuccano. A sziget, ahol fehér a homok, ahol szélfútta pálmafák hajlanak az óceán felé, és ahol a parti bárok mindig nyitva vannak. Penambuccano, a sziget, amelyről senki sem halott. Legalábbis senki, aki számít. Történelme nem túl változatos. Sokáig semmi sem történt, aztán ez folytatódott jó darabig. Később megpróbálták adóparadicsommá alakítani, de egy úszóverseny a helyi és nem annyira helyi ügyvédek számára, amelyet a Gyilkos Cápák öbölben rendeztek, megoldotta ezt a problémát is. O’Reilly úgy került ide, hogy egy álmos hajnalon, mikorra már elfogytak az italai és az illúziói is, azt mondta neki valaki: elmész te a halál faszára.
O’Reilly ezt remek ötletnek tartotta, és úgy döntött, elmegy. Így kötött ki a szigeten. No, de vissza a történet érdemi részéhez, amelyben hősünk éppen ajtót nyit a hölgynek, aki, most már nem titok, az ajtója előtt állt és kopogott szorgalmasan.

  • Dedre O’Sullivan vagyok, mutatkozott be a hölgy
  • Én nem, válaszolta ravaszul O’Reilly.

A hölgy sokkal inkább a szagtól, mint a látványtól elfintorodott

  • Maga mindig így néz ki?
  • Reggelenként.
  • Most dél van.
  • Az idő illúzió csupán.
  • Mint a ruházata.
  • Hát, nem vagyunk egyformák, ettől borzalmas ez a világ.