Hősöm neve ez: Kovács János. Sietve említem ezt meg, mielőtt szólnék róla. A lak- és címjegyzékben legalább kétszáz embert találunk hasonló névvel. Ha elgondoljuk, hogy ezeknek az embereknek semmi közük már a pörölyhöz, az üllőhöz s a kovács-mesterség egyéb kellékeihez, nem értjük, miért ragaszkodnak úgy a nevükhöz, amelyben valami végtelen szomorúság, a nyelv fantáziaszegénysége nyilvánul meg. Az én emberem története is – azt hiszem – összefügg a nevével.

Kosztolányi Dezsőt ismerjük, pontosabban ismerjük az egyik oldalát. Íme egy másik oldala. Enélkül is korszakos zseniként tenintünk rá, de mindenféleképpen tanulságos rápillantani erre az oldalára is. Oda-vissza ment ugyanis a "szivatás" Karinthyval, de ami a legjobb az egészben, hogy sértődés nélkül. Állítólag, ha jól emlékszem, a lenti vers egy Karinthynál tartott összejövetel után született, amikor is Karinthy felhívta telefonon Kosztolányit a cselédje nevében, hogy  "Karinthy úr kéreti vissza az ezüstkanalat, amit el tetszett rakni..."
Hogy így volt-e, fogalmam sincs, viszont jót röhögem az egészen.
A vers oda-vissza, fel-le, jobbról-balra, balról-jobbra értelmes.

Karinthy Frigyesnek, úri-magának, az embernyi embernek,
De kicsit talán a Kálomistának is küldöm, azzal az
Instanciával, hogy ne átallaná elolvasni ezt a nekem-kedves
Poémát, minden irányban.